Karácsonyok I. (1997, megjelent a Szekszárdi Vasárnapban)

A kulcslyuk a legerősebb mágnesnél is jobban vonzott. Mégis mindig Apu győzött, ki tudja, honnan vette az erőt elvonszolásunkhoz. Pedig engem nem is az ajándék érdekelt, hanem Ő.

A másik szobában díszítette a fenyőfát Anyuval. A csukott ajtón keresztül is láttam. Nem lehetett nem látni, hisz Anyu annyit mesélt róla. Szőke haja, kék szeme volt, fehér, földig érő ruhát viselt, glóriáján csillag ragyogott, kezében varázspálcát tartott.

Hallottam, hogy beszélgetnek, de nem értettem, mert sutyorogtak. Apu időközönként résnyire nyitotta az ajtót és beszólt: - Mária! Nem vagy még kész?

Ha gyorsak voltunk az öcsémmel, sikerült belesni, de sötét volt abban a szobában, csak egy gyertya égett. Ő hátrébb húzódott, nehogy meglássuk.

- Mindjárt, Péter! Próbáld addig lefoglalni a gyerekeket!

Értettem én: még rengeteg megbeszélnivalójuk volt. Anyu biztosan elmondja, milyenek voltunk. Én is beszélni akartam vele. Személyesen biztosítani arról, hogy jó kislány vagyok és az is maradok. Nem értettem, miért nem akar találkozni velem. Amikor megrázta a csengőt, futottam, hátha ott vár a fa mellett. Nem volt ott. Csillagszórótól és gyertyafénytől tündöklő fenyőfával üdvözölt. Anyura néztem, talán üzent nekem valamit. De Anyu csak mosolygott. Mit tehettem volna, belenyugodtam, hogy csak az Anyák láthatják igaziból az Angyalt.

Örültem, hogy lány vagyok és akkor majd én is anya leszek.

- Fogunk mi még találkozni, Angyal! És én nem fogok titkolózni, igenis bemutatlak a gyerekemnek! Ne sóvárogjon hiába évekig utánad!

Tizenkilenc éve látom igaziból az Angyalt. Beszélgetünk is. Hogy miről?

Azt még a lányomnak sem árulhatom el. Nem tehetem. Biztos vagyok benne, hogy egyszer majd előtte is feltárulnak a titkok.

Karácsonyok II. (1997, megjelent a Szekszárdi Vasárnapban)

Udvar nélküli szolgálati lakásunkhoz képest kertes házuk maga volt a Paradicsom.
A szomszédban leltünk második otthonunkra. Túl aggályosan féltő szüleink mellett Marika néni és Miklós bácsi jelentette a szabadságot. Amikor csak lehetett, átmentünk, még a szökéstől sem riadtunk vissza. Szabad volt a padláson játszani, a pajtában kipróbálni a köszörűt, a satut és a gyalut. Miklós bácsi felügyelete mellett még légpuskával is lőhettünk, szigorúan csak céltáblára, nem a levegőbe. Verebekre kizárólag ő lőhetett, mi csak eltemethettük az áldozatokat. Marika néni készítette a világ legfinomabb lekváros kenyerét, mégha - titokban - Anyu szállította is az alapanyagokat hozzá. Anyu "magyarul" főzött, így náluk ettünk először barátfülét, smarnit és sufnudlit alias angyalbögyörőt. Ez utóbbit - kiderülvén a bögyörő jelentése - sajnálkozva bár, de töröltem étlapomról.
Úri sonkát is ott kóstoltunk először. Miklós bácsi leheletvékony szeleteket tudott vágni, ezért éreztük úriasnak. Ott ittam először és utoljára mustot, igen megrázó élmény volt rövid kerékpárút után a musttal újra találkozni ... Hitelt érdemlő felnőttek szerint senki borára nem fért úgy rá a dicséret, mint a Miklós bácsiéra. Ám senki nem tudott úgy kucsmát puffogtatni, mint ő, pedig mi is órák hosszat gyakoroltuk.
Mikulásnak is ő öltözött be, félelmetesen csörögtette láncait. Aput sosem borotválhattam, Miklós bácsi arcát elektromos fajtával csupaszíthattam. Moshattam, száríthattam a haját. Minden kihúzott ősz hajszálat egy forinttal honorált. Ő cipelte el Gábort élete első focimeccsére, ahol öcsém rekedtre kiabálta magát: Hajrá magyarok! Az elsőt követte a többi. Ő öltöztette Gábort menetkészre és változtatta méltóságteljes drukkerré - testvérem övén oldalt kalapács, hátul bili himbálózott. Nyáron cinkádat állított a kertbe, a napmelegítette vízben strandolhattunk.
Motorral majd vonattal járt a messzi városba középiskolát igazgatni. Minden évben találkozott útközben a nyuszival. Ha motorral volt, maga mögé ültette, ha vonattal, jegyet váltott neki, s elmondta, hogy egyszem lánya és a két szomszéd gyerek mit is kér húsvétra.
A mi disznónkat /"készen" vett/ is náluk vágtuk. Füstölőjükben füstölődtek a füstölődnivalóink. A disznótorra illett műsorral készülni. Verset tanultunk, énekeltünk, még harmonika is került, táncra perdültünk. A Jézuska mindig kétszer jött. Hozzánk és hozzájuk is. Felváltva volt előbb itt, majd ott gyertyagyújtás, ajándékbontás.
Ilonka, a lányuk, a mi "féltestvérünk", édesapjáról vett példát, tanár lett. Tíz évvel járt előttünk, szorgalmas, félrevonulós nagylány volt, így mi nyugodtan nyüzsöghettünk, a törődésből, szeretetből bőven kaptunk. Miklós bácsiék vettek előbb televíziót. Rémusz bácsi meséjét a rókáról és a nyúlról náluk izgultuk végig. Fürdőszoba-csináltatásban is megelőzték Apuékat. Megengedték, hogy hétvégeken ott súrolhassuk magunkat. S abban a kádban úszott versenyt a pontyokkal öcsém. Ott, a hideg vízben frissültek fel a tyúkok egy elviselhetetlenül meleg nyári napon, hogy utóbb tüdőgyulladásban pusztuljanak el - Miklós bácsi mérhetetlen csodálkozására. Ilonka egyre ritkábban járt haza a kollégiumból, mi is növekedtünk, el-eljárogattunk barátainkhoz, barátnőinkhez, csendesebb lett a szomszéd ház. S egyszer csak csoda történt. Oly sok évi vágyakozás után, ötven évesen ajándékot kapott a sorstól: Miklóskát. Rettentő büszke volt a fiára. Pátyolgatta, nevelgette, tanítgatta. Legelőbb is arra, ki az apja, hogyan lett az urasági cselédből iskolaigazgató. Már régóta tudtuk, hogy nem a Jézuska hozza az ajándékokat, de olyan jó volt a kicsi fiú miatt megint titkolózni! Arra a karácsonyra is nagyon készültünk. Miklós bácsi duplán is. Hatvan éves volt, szeptemberben ment nyugdíjba. Új életre készült, most már minden idejét a családjára, unokáira, de legfőképp fiára akarta fordítani. Nem volt szabadidőruhája, ezt az ajándékot kérte, otthon mégiscsak ez a legkényelmesebb viselet. Náluk volt a második gyertyagyújtás. Lehajolt az asztalra a gyufáért. Előrebukott. Szívinfarktus. A második. Szaladtunk mentőt hívni. - Látod, ezt kaptad volna! - mutatott a melegítőre a kis Miku. Rémülten kaptuk föl a fejünket: - Mi az, hogy kaptad volna? Ezt kaptad!
A mentő a nagy hó miatt lassan ért a házhoz. - Marika! Miklóskára nagyon vigyázz! Én most elmegyek. - nézett vissza az ajtóból. - Jól van, Miklós, holnap beviszem a pizsamádat, meg amit kell. - Viszontlátásra, Miklós! - búcsúztak szüleim tőle.
Másnap reggel üvöltésre ébredtünk. A temetésre csak öcsém tudott elmenni. Öt évbe telt, mire meg tudtam nézni a fényképét, nyolcba, mire a sírjához kimerészkedtem. Huszonhárom éve éreztem meg először igazán, milyen, amikor az ember szívébe hasít a fájdalom. Huszonharmadszor kérdezem: miért pont karácsonykor? Mintha lenne alkalmas idő. Reggel ötkor meg akarták mérni a lázát. - Már ilyen korán jönnek? - ezek voltak az utolsó szavai. Nagyon, nagyon korán volt.

Karácsonyok III. (1997, megjelent a Szekszárdi Vasárnapban)

Szürke hétköznapjaink bearanyozója egy-egy nevezetes nap, amikor ajándékot kapunk vagy adunk. A karácsony ebből a szempontból kiemelkedő alkalom. Ekkor nem egyvalakit köszöntünk, hanem mindenki mindenkit ünnepel.
Természetesen adni sokkal nagyobb öröm, mint kapni. A mi családunkra ez abszolút érvényes: jobban szoktunk örülni annak, amit adunk, mit amit kapunk. Az utóbbi években már szégyentelenül cserélgetjük egymás között a meglepiket. Ámde szinte lényegtelen is, mi zajlik felnőtt körökben. Mióta megszülettek, a gyerekeket figyeljük. Előzetes piackutatás után, ők speciel pontosan azt kapják - ésszerű határokon belül -, amire vágynak. Cserébe csillogó szemeket és csilingelő kacajokat kérünk. Ebben hiba nincs, mindig meg is kapjuk.
Cselekvőképes kora óta igyekszem leányzómat rávenni arra, hogy ő is készítsen meglepetést a nagyszülőknek, az unokatesóknak, s, ha marad energiája, a szüleinek is. Nem panaszkodhatunk, karácsonyi /bár elvétve téli témájú/ rajzokból már szép gyűjteménye van a rokonságnak, s néhány éve nagy örömmel hallgatjuk standard műsorát - a Kiskarácsony, nagykarácsony című dalt és Petőfi Sándor az alkalomhoz nem kevésbé passzoló versét, az Anyám tyúkját.
Ez évben több okból is rendkívüli karácsony elé nézünk. Egyrészt Fruska ajándékok özönét óhajtja a családra zúdítani. Másrészt már tavaly is nehezen oszlattam el kételyeit Jézuska-ügyben. Csupa boltban kapható,egyáltalán nem éginek tűnő /vonalkód!/ meglepetés volt a fa alatt. Idén újra felmerült a probléma. Egy kilencévestől e tárgyban a kételkedés talán már el is várható. Pedig olyan jó lenne, ha legalább még ez az év a mesék jegyében telne! Félek, hogy kiderül az igazság. Ebbe felvilágosultabb osztálytársai hathatós aknamunkával segítenek bele Te még hiszel a Jézuskában?!/.
Egyelőre felfüggesztettük a filozófiát, a gyakorlat mezejére tereltem gyermekem. A serénykedésnek számtalan eredménye lett. Mária mama például tűpárnát fog kapni. Vérrel és verejtékkel készült el a mű. De hát nem is igazi varrónő az, aki nem szurkálja össze magát. A pótnagymama - tudjuk, megérti - semmi olyat nem kap, amit tűvel kell készíteni. A csendes élet /helyesen: csendélet/ elkészüléséhez papírra, fonalra és ragasztóra volt szükség. Az, hogy ragasztóból több került a papírra, mint fonalból, csak nyereség - így sokkal csillogóbb lett az alkotás. Péter papa hírcsokrot kap. Hallatlan előnye az, hogy azt sem varrni, sem ragasztani nem kell. Fruzsina mint "hírszerkesztő és hírbemondó" felolvassa majd - többek között -, hogy a gazdagok "Havajra mennek nyaralni, Budapesten kiraboltak egy égszerboltot, a nyugdíjat meg majd emelik.". Mária mama és Péter papa közös meglepetést is kapnak /közösen lesznek meglepve/. A családtagok rövid, ám találó jellemzését olvashatják majd. A sok kompromittáló adat miatt top secret, azért csak a befejező sorok publikusak: "Ez az én abnormális családom. Aki nem hiszi az járjon ide hozzánk és tapasztalja.". Az is szigorúan titkos, hogy mi, szülők mit kapunk, de a legautentikusabb személytől kiszivárgott az információ: Fruska-féle vicceket és a napokban feltalált pemzli nélküli radíros ecsetet rejt majd a díszcsomag. Szíve szerint minden embert meglepne és úgyis folyamatosan kapja az ihletett, hát "költött egy cikket", amit most ajándékul nyújtok át teljes tisztelettel:

Karácsony

Kedves olvasóink! Köszöntöm önöket!Akik nem tudják, azoknak mondom, a karácsony a szeretet ünnepe. Ilyenkor az emberek megajándékozzák egymást. A felnőttek fát /fenyőfát/ vesznek és feldíszítik a gyerekekkel. A karácsony szenteste december 24-én van. Az ajándékozás december 25-én és 26-án történik. Ez azért történik, mert a Jézus a Betlehemben december 24-én született.Ez a karácsony.